52

D’Artagnan leckéje

Raoul másnap nem tudott D’Artagnannal találkozni, mint remélte. Csak Planchet-t találta otthon, nagy volt a fűszeres öröme, hogy viszontlátja a fiatalembert, Raoul pedig két-három olyan bókot mondott neki, ami harcias szellemére vonatkozott, és nem volt semmi fűszer­szaga. A rákövetkező napon azonban, Vincennes-ből visszatérőben, ötven dragonyos élén, akiket Condé herceg megbízásából vezetett Párizsba, Raoul a Baudoyer téren megpillantott egy embert, amint égnek emelt arccal egy házat nézeget, olyan pillantásokkal, mint amikor lovat szokott az ember vásárolni.

Ez a férfi polgári ruhát viselt, amely azonban katonazubbony módjára volt begombolva, fején egészen kis kalap volt, oldalán pedig hosszú kard sagrinbőrrel bevont hüvelyben; amint meg­hallotta a dragonyosok lovainak lépéseit, nem nézte többé a házat, hanem a dragonyosokat.

Ez az ember nem volt senki más, mint D’Artagnan; D’Artagnan gyalogosan, D’Artagnan, a hátán összekulcsolt kézzel, és mint ahogy az elébb a házat nézegette, most a dragonyosokra fordította figyelmét, és figyelmes szemét nem kerülte el egyetlen katona, egyetlen vállzsinór, egyetlen lópata sem.

Raoul a dragonyoscsapat egyik oldalán lovagolt, úgyhogy ő volt az utolsó, akit D’Artagnan észrevett.

- Ejh, ejh, fékomadta!

- Jól látnak szemeim? - kérdezte Raoul, és D’Artagnan felé lovagolt.

- Jól bizony. Adjon isten! - válaszolt az egykori testőr.

És Raoul meleg szeretettel szorította meg régi barátja kezét.

- Vigyázz, Raoul - szólt D’Artagnan -, az ötödik sor második lovának leesik a patkója, mire a Marie-hídhoz értek, már csak két szeg tartja.

- Várjon meg - szólt Raoul -, mindjárt visszajövök.

- Otthagyod a századodat?

- A zászlós majd helyettesít.

- Akarsz velem vacsorálni?

- Nagyon szívesen, D’Artagnan úr.

- Akkor végezz gyorsan, szállj le a lóról, vagy keríts nekem is egyet.

- Inkább mennék gyalogosan - s nyomban szólt a zászlósnak, az pedig átvette a század vezetését; Raoul aztán leszállt a lóról, lovát rábízta az egyik dragonyosra, és jókedvűen karon fogta D’Artagnant, aki mint szakértő, örömmel nézte Raoul katonás viselkedését.

- Vincennes-ből jössz? - kérdezte mindenekelőtt.

- Onnan, lovag úr.

- Mi újság a bíboros körül?

- Nagyon beteg, sőt azt is rebesgetik, hogy meghalt.

- Jó viszonyban vagy Fouquet úrral? - kérdezte D’Artagnan, megvető vállvonogatással jelezve, mennyire nem törődik Mazarin halálával.

- Fouquet úrral? - kérdezte Raoul. - Nem is ismerem.

- Kár, nagy kár - szólt D’Artagnan -, mert új király rendszerint új kreaturákkal veszi magát körül.

- Ó, a királynak nincs ellenem semmi kifogása - felelte az ifjú.

- Nem a koronás királyról beszélek - szólt D’Artagnan -, hanem a helyzet királyáról... Ahogy Mazarin meghal, Fouquet lesz a király. Nagyon jóba kell lenned Fouquet-val, ha nem akarsz egész életedre úgy megáporodni, mint ahogy én megáporodtam... Igaz, hogy, szerencsédre, neked vannak más pártfogóid is.

- Először is Condé herceg.

- Megkopott, barátom, megkopott.

- Azután La Fère gróf.

- Athos? Ó, az már más. Athos, az már valami!... Ha Angliában van valami dolgod, jobbhoz nem fordulhatsz, mint Athoshoz. Sőt, nem hiúságból mondom, nekem is van valami befo­lyá­som az angol udvarban. Ez a II. Károly aztán a király, olyan, amilyennek egy királynak lennie kell!

- Igazán? - szólt Raoul, annak a fiatalembernek naiv kíváncsiságával, aki előtt mindig a tapasztalatot és vitézséget dicsérték.

- Mulatós kedvű, az igaz, de tud kardot is forgatni, és felismeri az értékes embereket. Menj el, barátom az angol udvarba, és hagyd itt ezeket a hitvány adóbérlőket, akik francia kézzel éppoly ügyesen lopnak, mint olasz ujjakkal. Hagyd itt ezt a nyafka kis királyt, aki visszahozza II. Ferenc uralmát. Ismered a történelmet, Raoul?

- Ismerem, lovag úr.

- Akkor tudod, ugye, hogy II. Ferencnek mindig fájt a füle.

- Nem, ezt nem tudtam.

- Hogy IV. Károlynak állandóan fejfájása volt.

- Ah, igazán?

- És hogy III. Henriknek mindig a hasa fájt.

Raoul nevetett.

- No, kedves barátom, XIV. Lajost pedig állandóan a szíve gyötri; szánalmas látvány, hogy egy király reggeltől estig csak sóhajtozzék, és ki ne fakadjon legalább egyszer napjában, amúgy istenigazában, hogy: “A mindenségit!”, vagy “Az istállóját!” vagy valami hasonlót, amitől könnyebb lesz az ember mája.

- Ezért hagyta ott a király szolgálatát, lovag úr?

- Ezért.

- De hát, kedves D’Artagnan úr, ha szegre akasztja a kardját, melléje akaszthatja a bugyellárisát is. Miből fog megélni?

- Attól ne fájjon a fejed, öcsém - felelte D’Artagnan könnyedén. - Én már nem halok éhen. Van egy kis családi vagyonom.

Raoul nagyot nézett. D’Artagnan szegénysége közmondásszámba ment. A gascogne-i nemes balszerencséje felülmúlta mindazt, amit ezen a téren Franciaországban és Navarrában beszélnek a gascogne-iakról. Ha szegénységről, balsorsról volt szó, Raoul előtt Jóbot és D’Artagnant együtt emlegették, akárcsak Romulust és Remust, a híres ikreket.

D’Artagnan észrevette az ifjú csodálkozását.

- Nem mondta apád, hogy Angliában voltam?

- De igen, lovag úr.

- És hogy ott engem milyen szerencse ért?

- Nem, erről nem tudok.

- Egy jóbarátom, aki igen nagy úr: Írország és Skócia alkirálya, hozzájuttatott egy kis örökséghez.

- Egy kis örökséghez?

- Elég szép kis örökséghez.

- Így hát most gazdag?

- Nono!

- Fogadja őszinte szerencsekívánatomat.

- Köszönöm... Nézd csak, épp itt a házam.

- A Grève téren?83

- Úgy van. Nem szereted ezt a városnegyedet?

- Dehogynem... A Szajna mindig szép látvány... De milyen szép ez a régi ház.

- Ez a Miasszonyunk Képemásához címzett régi fogadó; két napja alakíttattam át lakóházzá. Ez az én házam.

- A vendéglője azonban nyitva maradt?

- Már hogy az ördögbe ne!

- És lovag úr hol lakik?

- Én? Planchet-nál.

- De azt mondta az imént: “Ez az én házam!”

- Azért mondtam, mert csakugyan az enyém... Megvettem.

- Ejha!

- Tíz százalékot hoz, kedves Raoul, kitűnő üzlet!... Én a házat harmincezer frankért vettem. Kertje is van, a Mortellerie utcára nyílik. A kocsmáért az első emelettel együtt ezer frank bért fizetnek, a padlás vagy második emelet bére ötszáz frank.

- Ne mondja!

- Szent igaz!

- Ötszáz frank egy padlásért! De hiszen ott nem is lehet lakni.

- Nem is lakja senki; csakhogy, amint látod, a padlásnak két ablaka nyílik a Grève térre.

- Látom.

- Hát valahányszor a Grève téren kerékbetörés, akasztás, felnégyelés, vagy égetés van, a két ablakot ki lehet adni, néha húsz pisztoltallérért is.

- Ó! - szólt borzalommal Raoul.

- Undorító, ugye?

- Ó! - ismételte Raoul.

- Undorító, de így van... Ezek a bámészkodó természetű párizsiak néha valóságos emberevők. Nem is értem, hogy emberek, keresztény emberek ezzel üzérkedhetnek.

- Igaz!

- Ami engem illet - folytatta D’Artagnan -, ha én laknám ebben a házban, bezárnék minden ajtót, ablakot, még a kulcslyukat is! De nem lakom benne.

- Hanem ötszáz frankért kiadja a padlást?

- Annak a lelketlen kocsmárosnak, aki viszont továbbadja albérletbe... Szóval ezerötszáz frank bért kapok a ház után.

- Ez a befektetés természetes hozadéka, öt százalék mellett.

- Úgy van... Hátravan még a háztelek hátsó részén lévő épület, amelyben raktárak, lakások és pincék vannak, utóbbit minden télen elönti a víz, mindez kétszáz frankot jövedelmez, aztán a kert, nagyon szép, dús növényzetű, és egészen elbújik a Saint-Gervais és Saint-Protais falai és homlokzata alatt, ezerháromszáz frankot kapok érte.

- Ezerháromszáz frankot! De hiszen ez királyi jövedelem!

- Ennek a históriája pedig a következő. Nagy a gyanúm, hogy a kertet a plébánia valamelyik kanonokja bérelte ki mulatozásai számára (mert ezek a kanonokok valóságos Krőzusok). A bérlőm Godard úrnak nevezteti magát... Ez a név vagy valódi, vagy álnév; ha igazi név, akkor egy kanonoké, ha álnév, akkor valami ismeretlen ember rejtőzik mögötte. Mi közöm hozzá? Mindig előre fizet. Az előbb, amikor találkoztam veled, éppen az az ötletem támadt, hogy ott a Baudoyer téren megveszek egy házat, amelynek hátfala a kertemre szolgál: pompás ingatlant tenne ki együtt. A dragonyosaid elvonták róla a figyelmemet. Ejnye, menjünk csak erre, a Vannerie utcán, akkor eljutunk egyenesen Planchet mesterhez.

D’Artagnan meggyorsította lépéseit, és csakugyan magával vitte Raoult Planchet-hoz, abba a szobába, amelyet a fűszeres átengedett volt gazdájának. Planchet nem volt otthon, de a vacsora fel volt tálalva. A fűszeres pontos ember volt, pontossága még katonakorából eredt.

D’Artagnan Raoul jövőjéről kezdett beszélgetni.

- Szigorú hozzád az apád? - kérdezte D’Artagnan.

- Szigorú, de igazságos, lovag úr.

- Tudom, hogy Athos igazságos, de talán kissé szűkmarkú.

- Királyian bőkezű, D’Artagnan úr.

- Sohase szégyelld magad, fiam, ha bármikor szükséged volna néhány tallérra, mindig ott van számodra az öreg testőr.

- Drága D’Artagnan úr!...

- Néha kártyázol is egy keveset, ugye?

- Soha!

- Akkor szerencsés vagy a szerelemben, mi?... Elpirultál!... Ó, te kis huncut, te fiók-Aramis! Barátom, a nők még többe kerülnek, mint a kártya. Igaz, hogyha az ember a kártyán veszít, párbajozik is, és ennyiben hátrányosabb a játék. Ez a kis nyávogó király ugyancsak súlyosan megbünteti azokat, akik kardot rántanak! Micsoda kormányzás, szegény kis Raoulom, micsoda uralom! Hej, ha meggondolom, hogy az én időmben a testőröket a párizsi házakban úgy körülvették és ostromolták, mint Hektort és Priamoszt Trója városában! A nők sírtak, benn a falak pedig kacagtak, és kinn ötszáz bugris rázta az öklét és ordította: “Halál! Halál!” Holott csak egy testőr állt szemben velük! Láncosteringette! Ezt az időt ti már nem fogjátok megérni!

- Bátyámuram, nagyon szigorúan ítéli meg Lajos királyt, pedig alig ismeri.

- Még hogy én? Hát, ide vigyázz, Raoul: megmondom előre napról napra, óráról órára, mit fog csinálni. Ha a bíboros meghal, el fogja siratni, és jól teszi, különösen, ha egyetlen igazi könnyet nem ont érte.

- Aztán?

- Azután kiutaltat magának Fouquet úrral valami járadékot, és elvonul majd Fontainebleau-ba, hogy verseket írjon valamelyik Mancini kisasszonyhoz, akinek a királyné aztán kikaparja a szemét. A királyné spanyol nő, és az anyósa Ausztriai Anna. Én ismerem ezeket a nőket a Habsburg-ház spanyol ágából!

- És aztán?

- Aztán a svájci testőrökről letépeti az ezüstsújtást, mert sokba kerül, a testőröket pedig leszállítja a lóról, mert a ló zabja, szénája napi öt garasba kerül.

- Ó, ne mondjon ilyeneket!

- De mit törődöm én vele! Nem vagyok többé testőr, ugye? Akár lóháton szolgál a testőr, akár gyalog, akár szalonnavágó kést, nyársat, kardot vagy semmit se adnak a markába, mi közöm hozzá?

- Kedves D’Artagnan úr, kérve kérem, ne mondjon rosszat a királyról... Csaknem őfelsége szolgálatában vagyok, és apám is megharagudnék rám, ha megtudná, hogy eltűrtem a király sértegetését, még akár bátyámuram szájából is.

- Az apád?... Az minden rothadt, veszendő ügyet felkarol. Szavamra, az apád elsőrendű lovag, valóságos Caesar, de nincs éles pillantása, mellyel a dolgok mélyébe látna.

- Ej, ej, bátyám - szólt nevetve Raoul -, most már az apámról is rosszat mond, holott azelőtt “a nagy Athos”-nak nevezte. Máma bal lábbal kelt föl, a gazdagsága meg oly keserűvé teszi, mint mást a szegénysége.

- Igazad van, mennydörgős mennykő! Én már csak olyan vén semmiházi vagyok, szeren­csétlen öreg ember, fogatlan gereben, lyukas páncél, sarkatlan csizma, csorba sarkantyú! De azért tégy nekem meg valamit a kedvemért.

- Mit tegyek, D’Artagnan úr?

- Mondd ezt: “Mazarin úr csirkefogó volt.”

- Talán e pillanatban már halott is.

- Egy okkal több, hogy mondjad. Hiszen azért mondtam én, hogy csirkefogó volt, mert ha félnék tőle, hogy még él, azt mondtam volna: “Mazarin úr csirkefogó.” Hát ha szeretsz, mondd utánam.

- Szívesen.

- Hát rajta!

- Mazarin úr csirkefogó volt - mondta Raoul, rámosolyogva D’Artagnanra, akiből megint buzgott a jókedv, mint valaha a szép napokban.

- Egy percig még! - szólt D’Artagnan. - Kimondtad az igazságot, most vond le belőle a következtetést. Mondd utánam, Raoul, mondd utánam: “De azért sajnálom Mazarint.”

- Lovag!

- Hát nem akarod mondani? Majd én kétszer is mondom helyetted: “De azért sajnálom Mazarint.”

Nagyban nevetgéltek és vitatkoztak ennek a hitvallásnak a megfogalmazásán, amikor belépett egy boltoslegény.

- Levelet hoztam D’Artagnan úrnak.

- Köszönöm!... Nini! - kiáltott fel a testőr.

- A gróf úr írása - jegyezte meg Raoul.

- Úgy van, az ám - szólt D’Artagnan, és feltépte a levél borítékát.

Kedves barátom, a király nevében megkértek, kutassam fel magát...

- Engem? - hökkent meg D’Artagnan, és leejtette a levelet az asztal alá.

Raoul felvette, és felolvasta a folytatást:

Siessen... őfelségének sürgősen szüksége van magára, és elvárja a Louvre-ban.

- Engem? - ismételte a testőr.

- Ejha - jegyezte meg Raoul.

- Hohó! Vajon mit jelent ez? - töprengett D’Artagnan.